2019. április 28.

Fárasztó mászkálás a Cheia szoros környékén

Ezen a hétvégénis újabb gyalográdiózásra indultunk ezúttal Podu Dâmboviței melletti két utolsó még aktiválatlan csúcsra, az 1600m magas Zăbava és az 1407m magas Colții Ghimbavuluira. Távolról egészen hívogató hegycsúcsok ezek hatalmas dómokként emelkednek ki a tájból, valahányszor Fundáta felől ereszkedtünk le a Dâmbovița felé mindig ott tornyosultak szemben az autóúttal mintha csak már alig várnák, hogy valaki meglátogassa őket.

És arra bizony eleget kell várjanak, mert kívül esik mindenféle turistaúttól és semmilyen túraleírásban sem szerepelnek, úgy látszik valamiért a regáti népek nagyon hanyagolják ezeket a fával benőtt meredek hegycsúcsokat. Pedig fenn azért elég sok tisztást és kilátóhelyeket rejtegetnek ezek a Bucsecs, a Leaota a Királykő és a Iezer-Păpușa közé ékelődött dombocskák. És nem csak a távoli hófödte hegységeket lehet innen megcsodálni, de a lábunk alatt is a Dâmbovița, a Ghimbav, a Cheia és a Corvu hatalmas szurdokvölgyeket és szorosokat ásott ki lenyűgöző sziklaformációkkal.
Lenne mit csodálni errefelé, de nagyon elhagyatott helye ez a világnak. Egyetlen turistaútvonal vezet itt át, a két hegycsúcs között nyeregben keresztben összekötve a Cheia szorost a Ghimbav szorosával és tovább a Dragoslavele csúcsáig, de lehet hogy Dragoslavele környékén még eléggé járt ez az út, de itt biza egyetlen egy régi jelzésen kívül mást nem láttunk. Csak a legelszántabb szurdoktúrázok járnak errefelé akik nem a jelzéseket keresik, hanem a minél megközelíthetetlenebb utakat. Meg persze a bolond rádiósok akik még ennél is megközelíthetetlenebb helyek után kajtatnak.

Pedig eleinte még kedvesnek tűnik a terep szekérúton lehet haladni a Cheia völgyéből
utána pedig a nyeregből egy erdőkitermelő úton folytathatjuk
de sajnos a látszat csalóka, mert az erdei utak hamar lefelé fordulnak a völgyek felé, és tovább már nincs semmi a mi vezessen, ágak-bogak között kidőlt fákat kerülgetve kell nekivágni az egyre meredekebbre forduló gerincélnek, valahogy így
de persze feljebb ennél már csak rosszabb lesz, a tölgyest lassan felváltja a fenyő, az egyre sűrűbb ágak között, sziklákon kapaszkodva kell a sokszor 40-50 fokos emelkedőt leküzdeni. És csak nincs kegyelem, a Zăbava csúcsa nagyon nehezen adja meg magát, az 5 km-es utat több mint 2 és fél óra alatt tesszük meg, azért, hogy aztán alig-alig tudjuk összehozni a szükséges 4 kapcsolatot az ismét hihetetlenül rossz terjedés miatt.
De szerencsére valahogy sikerül így indulhatunk vissza a nyeregbe, ahonnan még vár egy újabb kíméletlen meredek mászás a szemközti csúcsra is. Evvel ha lehet még jobban megszenvedünk a csúszós avaron, pedig mint visszafelé kiderült lenne egy erdei út, ami ugyan régen nem volt használva de azért még mindig elég tiszta, hogy jobban lehessen haladni rajta. És ez csak egy kicsivel indul lennebbről, dehát ez van, ha előzetes információk nem voltak róla, legalább most ide csatolom az útvonalat, gyakorlatilag a nyereg előtt az esztena felett indul egy erdei út, csak hát meglepő módon eleinte visszafelé és enyhén lejtve, hogy végül egy hosszabb kerülővel és jónéhány szerpentinnel abszolválja a meredek oldalt egészen a gerincig ahol már sokkal lankásabban folytassa. Aki még akarja aktiválni ezt a csúcsot mindenképpen ez az út a javasolt.

Itt is van egy térkép arról, hogy merrefelé tekeregtünk:

Bár nem egyszerű túra, nekünk több mint 8 órába tellett megjárni a kettőt (igaz sokat is időztünk a csúcsokon a rossz terjedés miatt), de azért érdemes ellátogatni a környékre és megcsodálni az itt-ott előbukkanó mioritikus tájat (csak tudnám, hogy mi a francot jelent az a szó)
Itt van néhány fénykép a túráról (igaz nem valami sok, mert azért a nagy kaptató rendesen kikészített, nem nagyon maradt erőnk fényképezgetni is)

2019. március 24.

Gutin túra - beszámoló

Elmúlt hétvégén ismét egy sikeres rádióstúrán vehettünk részt, ismét messzi vidékre barangolva, ezúttal egy népesebb csoporttal az Erdély és Máramaros határán húzódó Rozsály-Gutin hegycsoportot céloztuk meg.

Háromszékről heten indultunk el, ismét nagyon korán reggel, hogy több mint hétórás út után érkezzünk meg a Nagybányától kb. 20km-re északra található üdülőtelepre, Forrásligetre. Itt még két társunk csatlakozott hozzánk, kialakulva a 9 fős csapat

akik aztán a zord idő ellenére is vidáman vágott neki a Rozsály felé tartó erdei útnak. Meglepetésünkre nagyon is télies körülmények fogadtak, a 900m magasan fekvő üdülőtelepen is több mint fél méteres hó, amelyik aztán ahogy egyre emelkedtünk egyre vastagabb is lett. A Nagybányáig végigkisérő eső itt havazásba váltott át, de szerencsére idővel alábbhagyott és sűrű felhők alatt de egyre javuló időben közelítettük meg az 1307m magas bérci tetőt.

Itt aztán elég erős szél fogadott, úgyhogy nagyon gyors aktiválásra futotta csak, persze a Russian DX sem kedvezett a QRP állomásunknak, az orosz versenyzők egyszerűen számba se vettek, de szerencsére egy szűkebb lyukban a chaserek azért csak megtaláltak és sikerült kipipálni ezt a csúcsot.
Visszafelé aztán már fel-fel libbentek a fellegek és megpillanthattuk a másnapi célpontunkat is, a Gutin csúcsát
De addig még egy elég hosszú túra várt ránk vissza az autókhoz, már jócskán besötétedett mire leértünk Nagybányára. Innen még egy kőhajításnyit folytattuk az utunkat, hiszen szállásunk Koltón volt, a kevés megmaradt bányavidéki magyar szigetek egyike. Itt szerencsére pompás vacsorával és kitűnő szállással vártak minket a Virág panzióban, így nagyszerű körülmények között pihentük ki rövidke túránk fáradalmait és készültünk a másnapi hosszabb túrára
Másnap reggel még megtekintettük a Teleki kastélyt és a Petőfi Sándor - Szendrey Júlia szobrot
ahol virágot helyeztünk el a nagy költő emlékére aki itt töltötte mézesheteit.
Innen aztán felautóztunk a Gutin hágóra, gyalogtúránk kiindulópontjára, ahol ahogy már sejteni lehetett méteres hó várt ránk a felújítás alatt levő Pintye Vitéz fogadónál. Innen a piros sáv jelzést követtük, eleinte még kitaposott ösvényen az Ökör-tisztásig, ahol is elfogytak a nyomok és innen már mi kellett az egyre nagyobb hóban utat találjunk. Szerencsére a hó meglehetősen kemény volt, nem süllyedtünk nagyon, így aránylag jól tudtunk haladni, csak közbe közbe álltunk meg megcsodálni a fákat majd mindenhol kettétörő szélviharok erejét.
Eleinte nekünk szerencsére nem volt dolgunk vele, de aztán megtapasztalhattuk mi is mikor kikapaszkodtunk a Gutin gerincére, a hím Gallus gallus koponyáján található bőrlebenyekhez hasonlatos (és arról elnevezett) sziklaképződményhez
Itt a gerincen bizony kegyetlen széllökéssekkel kellett megküzdjünk, amíg próbáltunk előrehaladni a csúcs felé a sűrű ködben. A egyik meredek harántoláson aztán a csapat egy része vissza is fordult, és csak öten mentünk fel a Gutin csúcsára, amit a köd miatt keresgéltünk is egy jó darabig, sajnos egy-két kőre festett gerincjelzésen kívül mást jelet nem találtunk, vagy el volt temetve a hóban vagy elfújta a szél (amelyik minket is közbe közbe majdnem lebillentett a gerincről).
Végül aztán az általunk legmagasabbnak gondolt sziklán húztuk fel az antennát, amennyire a körülmények engedték és megkínlódtuk valahogy azt a 4-4 QSO-t (sajnos az orosz verseny még mindig tartott). Ahogy ez meglett, szedtük a sátorfánkat és indultunk vissza a Kakastaréj irányába. Itt értük utol a csapat többi részét, és legnagyobb örömünkre a köd is tovaszállt, egyre inkább kiderült az idő.
Persze a szél az továbbra is kegyetlenül fújt, úgyhogy rövidesen elindultunk lefelé, többé kevésbé siettünk vissza az autókhoz, hiszen a csapat nagyobbik része rögtön indult is hazafelé bevállalva egy hosszú és fárasztó éjszakai vezetést.
A csapat kisebbik (és radioaktívabb) fele viszont maradt még egy éjszakai pihenésre Koltón, ahol most már köd nélküli tiszta időben is megtekinthettük a Teleki kastély kertjéből a Rozsályt, amely látványt Petőfi is megírta egyik legismertebb versében:
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Hát igen, mi most pont nem szeptemberben voltunk, a virágok ugyan még nem nyílnak a völgyben, a téli világ az bizony keményen jelen van a bérci tetőn
Miután megtekintettük még egyszer a Petőfi szobrot, ahol közben megszaporodtak a koszorúk is, hiszen Koltón napközben tartották meg a március 15-i ünnepségeket
Másnap aztán mi is hazaindultunk, persze útba ejtve néhány kisebb SOTA csúcsot is, elsőként a Szamos völgye előtti hágótól rövid autóútra található Hálóhegyet, ahol már sokkal tavasziasabb körülmények között lehetett rádiózni
Alig akartuk abbahagyni a heverészést a napsütésben, de aztán csak tovább kellett menjünk, hogy sikerüljön még egy aktiválást beiktatni, ezúttal, hogy érdekesebb is legyen, Déstől egy nagyobbacska kitérővel a Bábolna-tetőre mentünk fel, ahol majdnek 600 évvel ezelőtt Budai Nagy Antal is összegyűjtött néhány parasztot egy szekérvárba és amely esemény emlékére most egy emlékmű díszíti a dombtetőt
Itt aztán még egy nagyon kellemes aktiválást ejtettünk meg, időt hagyva némi kulináris élvezeteknek is
és csak az egyre lennebb süllyedő nap emlékeztetett rá, hogy azért még hosszú az út hazáig.

További fényképek itt, és további olvasmánynak itt található egy túratársunk beszámolója is.
Néhány további fényképalbum a résztvevőktől:
https://www.facebook.com/eva.gajdo/media_set?set=a.2842348785783067&type=3
https://www.facebook.com/eva.gajdo/media_set?set=a.2842422355775710&type=3
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.861924747484193&type=1&l=d20057324b

Külön kiemelném Gajdó Éva fényképét aki szenzációsan találta meg az egyedi fényviszonyokat:

2019. február 20.

Menyháza túra - beszámoló

Hétvégén a Háromszéki EKE első rádióstúráján vehettünk részt Menyházán. A téli időpont és a nagy távolság nemigen kedvezett a részvételnek, úgyhogy egy nagyon szűk csoport (2 résztvevő) vállalkozott erre a hosszú útra.
Szombaton kora hajnalban indultunk neki a 400 km-es autóútnak a Béli-hegységben megbúvó, egykor a Nyugati-Kárpátok gyöngyszemének is nevezett üdülőhelységbe.Már majdnem dél volt mire megpillanthattuk a szállodákkal, gyógyfürdőközpontokkal és kempingekkel tarkított, a Monyásza-patak völgyében hosszan elnyúló települést. Gyorsan el is foglaltuk a szállásunkat, majd nekivágtunk
egyet rádiózni, kihasználva azt a pár órát ami még a napsütésből megmaradt.
Autóval visszamentünk Déznáig, majd rátértünk a Zúgó-völgyében levő az erőteljes fakitermelés által nagyon is legyalult de jól karbantartott erdészeti útra a főgerinc irányába végcélként a Smida (YO/WC-018) 866m-es csúcsával.
Az autót a völgyben hagyva a csúcs felé tartó jóval meredekebb erdészeti úton próbáltunk elindulni. Sajnos hamar szembesülnünk kellett avval a ténnyel, hogy 3-400 méteres tengerszint feletti magasságban biza a felsőbb régiókból olvadozó hóréteg biza iszonyatos sártengert tud képezni.
Mivel az úton nem boldogultunk, ezért az útszélén próbáltunk a fák között továbbmenni, ahol ugyan sár nem volt, de a nemrég kivágott erdőben bizony sűrű csipkebokrok nőttek fel közben, szóval itt is ugyanúgy meg kellett kínlódjunk a továbbhaladással. Végül közel másfél órás hősies küzdelmek után megpillanthattuk egy nagyobb tisztás szélén a csúcsot jelző sziklákat
és végre boldogan húzhattuk fel a székely zászlót az antenna-tartó árbócra.
Rövid de intenzív rádiózás után aztán megismételtük visszafelé is a küzdelmet az bozóttal és sárral, szerencsére már sokkal gyorsabban ment, és még napvilág leértünk Déznára, így volt alkalmunk felsétálni a várhoz is gyönyörködni a naplementében.
A romok alapján komoly védművekkel rendelkező nagyméretű vár lehetett valamikor, hasonlatos a solymosi és világosi várakhoz. A várat a török időben robbantották fel, azóta az enyészetnek indult, mígnem a Menyházán tartózkodó Czárán Gyula meglátta a turisztikai lehetőséget benne és szerpentinútat épített a faluból fel a várhoz. A turistaút még most is megvan az aradi hegyimentő-szolgálat által folyamatosan karbantartva, jelzésekkel, táblákkal
és ahol szükséges láncokkal is ellátva.
A piros háromszögön felmenve és a sárga sávon lejőve kb. 1 óra alatt lehet végigjárni e nagyszerű emlékét a vérzivataros múltnak.
Mi is ezen látogattuk meg a várat, a felfelé utat a láncos résszel megrövidítve és a szerpentineken
A várból leérve továbbmentünk Menyházára ahová a nap utolsó sugaraival érkeztünk, így már a fejlámpáink fényénél kerestük meg Czárán Gyula sírját a katolikus temetőben, ahol az EKE Háromszék nevében egy koszorút helyeztünk el, a Nyugati Kárpátok nagy szerelmesének és a gyalogturizmus úttörőjének végső nyughelyén.
Menyháza amúgy bővelkedik Czárán Gyula emlékekben, hiszen a nagy kutató minden télen ide vonult vissza, hogy rendbe szedje feljegyzéseit és megírja a leírásokat a nyáron végzett feltáró útjairól. A környéken is több túraútvonalat írt le, és a közeli karsztfennsíkokat is kutatta. Ennek állít emléket a központban elhelyezett emlékkő,
amely mellett most már román nyelvű tábla is áll méltatva Czárán Gyula munkásságát
és ahonnan a legtöbb túraútvonal is kiindul, csak választani kell a sok lehetőség közül.
Sajnos a 2017-es óriási vihar nyomán, amelynek során a környező erdők jórészét kidöntötte a szél, a legtöbb túraútvonal jelenleg is le van zárva, bár a fakitermelők azóta is irdatlan mennyiségben szállítják el a fákat sajnos nemigen kerítettek sort a főleg gerinceken húzódó turistautak megtisztítására.
Vasárnap mi is innen az emlékműtől indultunk az egyetlen nyitva levő túraúton a sárga pontot követve a Gaudeamus turistaház irányába.
Eleinte kellemes tavaszias erdei környezetben, később aztán egyre nagyobb hóban kapaszkodtunk felfelé a víznyelőkkel tarkított tisztáson meghúzódó aradi egyetemisták által használt (télen sajnos lezárt) házikóhoz.
Innen már csak egy rövid séta a Tarnóczy-rétig (Poiana Tinoasa), a töbrökkel,
víznyelőkkel, apró tavacskákkal
tarkított, a hó alatt is jól megfigyelhető karsztjelenségeket bemutató fennsíkig.
A sárga kereszten folytattuk a karsztfennsík bejárását, egyre mélyebb, kissé latyakos hóban. Sajnos az előrehaladásunk egyre nehezebb lett, és a gerincre felérve láthattuk, hogy a széltörés miatt tényleg alig lehet közlekedni a már csak nyomokban felismerhető túrautakon. Így szomorúan állapítottuk meg, hogy már nincs esélyünk elérni a Szárhegy-tetőt, ahonnan az eredeti tervek szerint szintén rádióztunk volna, hanem innen visszafordulva és a sárga pont másik ágát követve a Megyes patak völgyében tértünk vissza Menyházára, ahol még körbejártuk a települést, megtekintettük a vashámor romjait, amelyik hasonlatos a fülei vashámorhoz, de olyan egyedi megoldásokat is tartalmaz amelyek eredeti funkcióját mind a mai napig nem sikerült a szakértőknek megállapítaniuk,
illetve körbejártuk a kempinget és a csónakázótavat,
amely során mind erősebb lett az érzés, hogy ide mindenképpen érdemes visszajönni nyáron is.
Túránkat végül egy hétfő hajnali hosszú kocsikázással fejeztük be, ami bár unalmasan hangzik, de néha azért megéri messzebbre is elmászkálgatni és jobban megismerni a tágabb környezetünket is.

További fényképek itt.

És itt vannak a gyalogosan bejárt útvonalak: